90. A háború után

(Jn 19,11) 102.

Átzúdult rajtunk a háború. Többszázezres gyászban maradt az ország. Több templom lerombolva, alig néhány maradt épen. A lelkipásztorok közül néhányan meghaltak, megsebesültek. Mások a front elől nyugatra menekültek, lassan szállingóztak vissza (99).

De túléltük! Az istentiszteletek - éppen a szovjet hatóságok rendeletére - újrakezdődtek, a nép feléledt. Sőt: a nagy megrázkódtatásnak még áldása is lett: a belmissziói mozgalom a háború után népi méretű ébredéssé szélesedett. Mindenfelé evangelizációk zajlottak, sokan megtértek, belőlük közösségek, bibliakörök szerveződtek, nyaranként több ezres létszámú konferenciák jöttek össze. Újra „természetes” lett, hogy a prédikációk Isten megváltó szeretetéről szóljanak, az új énekeskönyvből is az erről szóló énekek lettek népszerűek. A nagy nyomorúság után a „felüdülés idei” jöttek el (ApCsel 3,19).
De ez így csak a „fordulat évéig”, 1948-ig tartott. Az akkor uralomra kerülő kommunista párt („Magyar Dolgozók Pártja”) természetesen ellenségének látta az egyházakat. Hozzáfogott működésüknek visszaszorításához. Államosította az iskolákat, (a református egyháznak négy gimnáziumot hagyott meg, 1952-ben hármat abból is államosított.) Négy teológiánkból kettőt bezáratott. Mikor a Tiszáninneni Egyházkerület ragaszkodott a Sárospataki Teológiához, a Konvent Elnöksége megszüntette az Egyházkerületet, és a Tiszántúli Kerülethez csatolta - 1957-ig. Feloszlatta az egyesületeket. Egyezményeket kötött az egyházakkal, ezek az egyházi élet visszaszorításának diktátumai voltak.

Az állam megszervezte az Állami Egyházügyi Hivatalt, azzal a feladattal, hogy az állam és egyház közötti ügyek intézője legyen. Gyakorlatban az állam „diktáló szerve” lett, közölte az egyházakkal, mit kell és mit nem szabad tenni.

A szovjet befolyás „népi demokráciái” különböző modelleket alakítottak ki az egyházpolitikára (100). A magyar modell volt a leggonoszabb. Voltak, akiknél a hatóságok fizikai erőszakot alkalmaztak. Volt olyan is, hogy manipulált választásokkal olyan férfiakat juttattak vezető egyházi tisztségekbe, akik maguk láttak hozzá a lelki élet leépítéséhez. Valóságos licitálás alakult ki: melyik egyházi vezető lojálisabb, szüntet meg több munkaágat, állítja jobban az állam céljai szolgálatába a rábízottakat? Ebben - ha jóhiszeműen is - Bereczky Albert járt az élen. Mivel ítéletet hirdető prédikációi beváltak, kialakult körülötte egy kör, amelyik prófétának kiáltotta ki, ezt lassan ő maga is komolyan vette. Új „próféciája” abban állt, hogy a ránk zúdult ítéletből Isten egy kimenekedést adott: a szocializmus építését. 100/a.

A „prófétai hangsúly” az volt ezen a tételen, hogy aki nem így látja, nem ezt teszi, az Isten iránt engedetlen. így a egész belmisszió és ébredés engedetlenségnek számított és sürgősen le kellett állítani. Az egyetemes Konvent (a zsinat állandóan működő szerve) 1950-ben kiadta Testvéri Izenet című körlevelét, melyben arra akarta rábírni a feloszlatott egyesületek munkásait, hogy ezt a helyzetet Isten áldásának fogják fel, önként hagyjanak fel eddigi munkájukkal, és legyenek az egyház valamelyik szervének munkásai (akik aztán ezt elfogadták, azokat nem engedték missziói munkát végezni) (101). Jelszó lett: egyházi életünkben „minden misszió” (főként a szocializmus építése és a békeharc), tehát régi értelmű missziói munkára semmi szükség.

Akik pedig tovább is „engedetlenségben” (= evangéliumi hitvallásban és munkában) maradtak, azokat egyházi úton megfosztottak állásuktól, áthelyezték, vagy nyugdíjba küldték. Az egyházkormányzat rátelepedett az egyházra, kialakította a félelem és hízelkedés légkörét.

Az új „Missziói Szabályrendelet” a missziói munkát megszüntető parancs volt. Utasította a lelkészeket, hogy ne foglalkozzanak az ifjúsággal, ne látogassák a családokat, gyermekistentiszteletet teljesen a felnőtt istentisztelet formái között tartsanak. A vendégszolgálatok dolgát annyi engedélytől tette függővé, hogy, ha valaki másik egyházkerületből akart vendégigehirdetőt meghívni, 23 levélnek kellett elindulni - abban a jó esetben ha minden illetékes megadta az engedélyt.

Ilyen szorításoknak nem mindenki tudott ellenállni. Voltak, akik az ébredés munkájából átálltak az egyházkormányzatba, sokan kiléptek egyházunkból és elmentek különböző kisegyházakba, ahol tárt karokkal fogadták őket. De voltak olyanok is, akik hűek maradtak. Azt nem lehet mondani, hogy szervezett földalatti egyház működött volna Magyarországon, de néhány helyen tartottak „zugkonferenciákat”, csöndes evangélizációkat, keresték a kapcsolatot határokon túl még nagyobb terheket hordozó atyafiakkal.

Az egyházi sajtót teljesen kisajátította az egyházkormányzat, szigorú cenzúra vizsgált meg minden könyvet, újságcikket. Az eddigi több hetilap helyett megjelent „Az Út”, az egyházkormányzat egyértelmű szócsöve.

A külkapcsolatok is privilégiummá lettek, megválogatták, ki kaphat külföldi ösztöndíjat. Nyilván nem a tehetség és szorgalom, hanem az „engedelmesség” alapján. Akit viszont így kitüntetett bizalmával az egyházkormányzat, azt be is fogadta sorai közé.